Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
(Mt 27,46)
Közeledik a halál. Nem a testi élet vége, ami megváltás és béke. Hanem az a halál, amely az utolsó mélység, a pusztulás és baj elképzelhetetlen mélysége. Közeledik a halál, a kiüresedés, a szörnyű tehetetlenség, a felőrlő sivárság. Amikor minden elmenekül, minden megszűnik, amikor semmi más nincs, mint az elhagyatottság, mely egyszerre éget és kimondhatatlanul halott. A léleknek és az érzékeknek ebben az éjszakájában, a szívnek ürességében, amiben minden elég, lelked még mindig imádkozik, fájdalomban elégő szívednek ez a borzalmas sivársága egyetlen kiáltás lesz Istenhez. A fájdalom, az elhagyatottság, a mérhetetlen tehetetlenség, az elhagyott Isten-ember imádsága, te magad is légy imádva. Hogyha te Jézus így imádkozol, ilyen bajban imádkozol, akkor hol lehet olyan szakadék, amelyből ne kiálthatnánk Atyádhoz? Hol van az a kétségbeesés, ami a te elhagyatottságodba rejtve imádsággá ne lehetne? Hol van a kín némasága, mely nem tudhatná, hogy az ilyen néma kiáltás is meghallgatásra talál az ég diadalában?
A 22. zsoltárt kezdted imádkozni, hogy elmondd kínodat és végtelen elhagyatottságod imádságát. Mert szavaid: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”, az ősrégi siratóének első verssora, amit maga a Szentlélek mint jajkiáltást adott az ószövetségi istenfélő ember szívébe és ajkára. Ha szabad mondanom, így te is legszörnyűbb bajodban nem akartál mást imádkozni, mint amit már előtted sok ezren imádkoztak. Bizonyos mértékig főpapi misédben, melyben önmagadat áldoztad fel örök áldozatul, magad is liturgikus jellegű szavakat imádkoztál és evvel mindent kifejeztél. Taníts meg egyházad szavaival úgy imádkozni, hogy azok szívem szavaivá legyenek.
Karl Rahner
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése