2010. március 27., szombat

Hatodik szó

Beteljesedett!
 (Jn 19,30)


Tulajdonképpen te mondtad: beteljesedett. Igen Uram, itt a vég. Életed vége. Becsületed vége, emberi reményed vége, harcod és munkád vége. Minden elmúlt. Minden kiüresedett. Életed szétfolyt. Reménytelenül és tehetetlenül. De ez a vég a te beteljesedésed. Mert a vég hűségben és szeretetben való beteljesedés. Pusztulásod a te győzelmed.

Ó Uram, mikor értem meg már végre életednek és az én életemnek ezt a törvényét? A törvényt, hogy a halál élet, az önmegtagadás magunk megszerzése, a szegénység gazdagság és a fájdalom kegyelem és a vég valójában a beteljesülés?

Te beteljesítetted. Teljesítetted a föladatot, amit Atyád rád bízott. Kiittad a kelyhet, mely nem múlhatott el. Elszenvedted a halált, mely borzalmas volt. Végbevitted a világ megváltását. Legyőzted a halált. Úrrá lettél a bűnön. Tehetetlenné lett a sötétség szellemének hatalma. Kinyílt az élet kapuja. Megszerezted Isten gyermekeinek szabadságát. Most már szállhat a kegyelem zúgó Lelke. És lassankint a szürke világ szereteted hajnalpírjában kezd égni és csak egy kis idő – a kis időnek a világtörténelmet mondjuk –, s majd istenséged lobogó tüzében izzik s az egész világ elmerül majd életed boldog lángtengerében. Minden beteljesedett.

Engem is teljesíts be a te Lelked szerint, Te a világ beteljesítője, az Atya Igéje, aki a testben és a szenvedésben mindent beteljesítettél.

Elmondhatom majd én is életem alkonyán: minden beteljesedett; a megbízatást teljesítettem, amit rám bíztál? Elmondhatom én is utánad főpapi imádat, amikor beföd a halál árnyéka? Atyám, elérkezett az óra … a földön megdicsőítettek azzal, hogy befejeztem azt a művet, aminek elvégzésével megbíztál. Atyám, most dicsőíts meg engem! (Jn 17, 1) Ó Jézusom, bármilyen legyen is a megbízatás, amit Atyád nekem adott – kicsiny vagy nagy, édes vagy keserű, élet vagy halál –, add, hogy úgy teljesítsem, mint te, aki mindent, még az életemet is beteljesítetted, hogy én is beteljesíthessem.

                                                                                    Karl Rahner

2010. március 20., szombat

Ötödik szó

Szomjazom!
 (Jn 19,28)


János evangélista mondja erről a szavadról: mivel tudtad, hogy most már minden beteljesedett, s hogy az Írás valóra váljék, azt mondtad: szomjazom. Itt is igazoltad a zsoltárok szavát, amit a Szentlélek szenvedésedről már előre megmondott. Ugyanaz a 22. zsoltár mondja rólad: erőm kiszáradt, mint a cserép és nyelvem ínyemhez tapad. A 69. zsoltár 22. verse mondja rólad: szomjúságomban ecettel itattak.

Ó, az Atyának mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig engedelmes szolgája nem azt nézed, ami téged ér, hanem aminek érnie kell, nem azt tekinted, amit teszel, hanem amit tenned kell, nem a tényeket nézed, hanem a kötelességet. Bizonyos értelemben félve vigyáztál arra – még a halálfélelemben is, mely különben elhomályosítja a lelket és elveszi a világos megfontolást –, hogy életedben minden egyezzék avval az örök képpel, ami Atyád előtt lebegett, amikor elgondolt téged. Tulajdonképpen nem a kivérzett, égő sebekkel borított, a forró déli naptűzésnek kitett ruhátlan tested kimondhatatlan szomjúságára gondoltál. Te, aki Atyád akaratát mindhalálig szereted, majdnem érthetetlen, imádásra méltó alázattal állapítod meg: az is beteljesedett, amit az Atya akarata a próféta szavával előre megmondott rólam; valóban szomjazom. Ó királyi szív, melynek a testet értelmetlen dühvel elégető kín is egy felsőbb parancs teljesítése!

Így fogadtad egész szenvedésedet minden kegyetlen keménységével. Föladat volt ez, nem vak sors: az Atya akarata, nem az emberek gonoszsága, szereteted üdvözítő cselekedete és nem a bűnösök tette. Elpusztultál, hogy megmeneküljünk; meghaltál, hogy éljünk; szomjaztál, hogy mi az élet vizében felfrissüljünk. Szomjúság égetett, hogy átszúrt oldaladon szívedből élő vizek forrása fakadjon. Ehhez hívtál meg, amikor a sátoros ünnepen hangos szóval kiáltottad: aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem, belsejében az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak (Jn 7, 37). Miattam a szomjúság kínjait szenvedted, szeretetemet, üdvösségemet szomjazod: mint a szarvas vágyik hűs forrásra, úgy szomjaz téged a lelkem.

                                                                                   Karl Rahner

2010. március 13., szombat

Negyedik szó

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
 (Mt 27,46)

Közeledik a halál. Nem a testi élet vége, ami megváltás és béke. Hanem az a halál, amely az utolsó mélység, a pusztulás és baj elképzelhetetlen mélysége. Közeledik a halál, a kiüresedés, a szörnyű tehetetlenség, a felőrlő sivárság. Amikor minden elmenekül, minden megszűnik, amikor semmi más nincs, mint az elhagyatottság, mely egyszerre éget és kimondhatatlanul halott. A léleknek és az érzékeknek ebben az éjszakájában, a szívnek ürességében, amiben minden elég, lelked még mindig imádkozik, fájdalomban elégő szívednek ez a borzalmas sivársága egyetlen kiáltás lesz Istenhez. A fájdalom, az elhagyatottság, a mérhetetlen tehetetlenség, az elhagyott Isten-ember imádsága, te magad is légy imádva. Hogyha te Jézus így imádkozol, ilyen bajban imádkozol, akkor hol lehet olyan szakadék, amelyből ne kiálthatnánk Atyádhoz? Hol van az a kétségbeesés, ami a te elhagyatottságodba rejtve imádsággá ne lehetne? Hol van a kín némasága, mely nem tudhatná, hogy az ilyen néma kiáltás is meghallgatásra talál az ég diadalában?

A 22. zsoltárt kezdted imádkozni, hogy elmondd kínodat és végtelen elhagyatottságod imádságát. Mert szavaid: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”, az ősrégi siratóének első verssora, amit maga a Szentlélek mint jajkiáltást adott az ószövetségi istenfélő ember szívébe és ajkára. Ha szabad mondanom, így te is legszörnyűbb bajodban nem akartál mást imádkozni, mint amit már előtted sok ezren imádkoztak. Bizonyos mértékig főpapi misédben, melyben önmagadat áldoztad fel örök áldozatul, magad is liturgikus jellegű szavakat imádkoztál és evvel mindent kifejeztél. Taníts meg egyházad szavaival úgy imádkozni, hogy azok szívem szavaivá legyenek.

                                                                              Karl Rahner

2010. március 6., szombat

Harmadik szó

Asszony, nézd a fiad;
Nézd az anyád!
(Jn 19,27)

 

Most, a halálban érkezett el az az óra, amikor édesanyád ismét veled lehetett. Most nem kért csodát, amikor meg kellett halnod, most itt lehetett az édesanya, akihez annak idején így szóltál: mit akarsz tőlem asszony! Még nem jött el az órám (Jn 2,4). Most érkezett el az óra, amikor a fiú és az anya egymáshoz kapcsolódik. És ez az óra a búcsú órája, a halál órája. Az az óra, amelyben az özvegy édesanyától elveszik egyetlen fiát. Szemed még egyszer látja az édesanyát. Ezt az anyát nem védted meg semmitől. Életének nemcsak öröme voltál. Életének keserűsége és fájdalma voltál. De mindkettő a te kegyelmed volt, mert mindkettő a szereteted. Azért szereteted, mert mindkettőben kitartott melletted és neked szolgált. Tulajdonképpen ebben lett teljesen az édesanyád. Mert az a testvéred, nővéred, anyád, aki a mennyei Atya akaratát cselekszi. Szereteted még kínodban is érzékeny a gyengédségre, mely ezen a földön a gyermek és anya között van. Halálod a földnek ezen gyengéd, drága dolgait is megáldja és megszenteli, melyek a szívet meglágyítják és a földet széppé teszik. Ezek a dolgok nem pusztulnak el szívedben, még a halálban megtört szívedben sem. Ezért mentetted meg a mennyország számára. Azért újul meg a föld, mert halálodban még a földet is szeretted, mert amikor üdvösségünkért haldokoltál, megindítottak egy anya könnyei és még kimúlásodkor is gondoskodtál egy özvegy földi sorsáról, amikor egy fiúnak anyát és az anyának fiút ajándékoztál.

De ő kereszted alatt nem csak az édesanya magányos fájdalmával állt, akinek fiát megölik. A mi nevünkben is ott állt, mint minden élő édesanyja. A mi nevünkben is kimondta az Úr halálához a „legyen nekem” beleegyezést. Ő volt az egyház a kereszt alatt, ő volt Éva gyermekeinek nemzedéke, ő harcolt a kígyó és az asszony fiának világraszóló csatájában. És ha emiatt adtad a szeretett tanítványodnak ezt az anyát, akkor mindnyájunknak adtad édesanyádat.

Fiam, lányom, íme a te anyád, mondod nekem is. Örök végrendelet szava! Kereszted alatt ó Jézus egyedül csak az a szerető tanítvány áll, aki ettől az órától kezdve magához veszi édesanyádat. Halálod minden kegyelmét tiszta anyai kezei osztják szét. Add kegyelmedet, hogy édesanyádat szeressük és tiszteljük. Mondd is meg neki, amikor rám, a szegényre nézel: asszony, íme a te fiad: édesanya, íme a te lányod.

Tiszta, szűzi szívnek kellett kimondani az igent a Báránynak jegyesével, az egyházzal, a véreddel megváltott és megtisztított emberiséggel kötött esküvőjén. Amikor anyádnak szívébe ajánlasz engemet, halálod számomra nem lesz hiábavaló, mert én is ott leszek, amikor örök menyegződ napja felvirrad, amikor az egész teremtés megdicsőülten örökre egyesül veled.

                                                                                  Karl Rahner