2009. november 16., hétfő

Pio atya levelei

Egy misztikus szent vallomásai lelkivezetőihez


Pio atya (1887-1968) a XX. század legnagyobb miszikusa, az első stigmatizált pap, akit II. János Pál pápa 2002-ben avatott szentté.
Lelki kísérőinek írt leveleiben őszintén megnyílik és vall lelki életéről, vívódásairól, küzdelmeiről, Istennel megélt találkozásairól.

Engem a könyv második része fogott meg, melyben a rejtőzdödő Isten keresése és a lélek tisztulása, a szenvedésekkel teli "sötét éjszaka" megtapasztalása tárul elénk.

Pio atya egy "lapra" tette fel az életét: a bűnösök megmentése! Ezt a karizmát kérte és kapta Krisztustól, cserébe pedig önmagát ajánlotta fel testi és lelki szenvedéseivel együtt.
Pio atya számára egyértelmű volt, hogy a szeretet és a kereszt szorosan összekapcsolódnak: "... tudom, hogy a kereszt a szeretet záloga és a megbocsátás biztosítéka, s hogy az a szeretet, amelyet nem táplál és erősít a kereszt, nem is igazi szeretet, csupán szalmaláng."

Vállomásaiból elénktárul, hogy Pio atya állandó küzdelmet folytatott a gonosszal: "sokszor úgy éreztem, a gonosz lélek megragad, és ki akar szakítani Jézus karjaiból...".  A gonosz lélek folyamatos zaklatásai miatt időnként búskomorrá lesz, de nem szűnik meg buzgón imádkozni Jézushoz. Megtapasztalja Jézus jóságát, aki megengedi ugyan, hogy a gonosz megkísértse őt, de mindig megvígasztalja és megerősíti lelkét.

Pio atyára többször is rátör a kétség, hogy elveszíti a hitét, s eltávolodik az Istentől és az emberektől is. „Atyám, mezítelen és szennyes a lelkem; e kiszáradt, tikkadt szív eleped Istene után; szívem-lelkem nem mozdul már a felé, aki jóságában megteremtette. Jóformán nincs már hitem… Nincsen bennem szeretet. Az Isten iránti szeretet a teljes megismerésből fakad a tevékeny hitben; a lélek rábízza magát ígéreteire, megpihen, lemond önmagáról, és megnyugszik édes reménységében. Nincs bennem felebaráti szeretet sem, mert az az előzőből származik; s ha hiányzik az első, amelyből minden éltető nedv fakad, minden ág elsorvad.” (II/12)
 
Pio atya számára a legmélyebb állapot az, amikor úgy érzi, sötétségben él, s végleg elszakadt az éltető forrástól, Krisztustól: „Minden jelét, minden nyomát elvesztettem a legfőbb Jónak, a szó legszigorúbb értelmében. Elfúló lélegzettel keresem e Jót, de mindhiába, egyedül maradok keresésemmel… E teljes elhagyatottságban az élet kényszer, a halál pedig minden pillanatban kívánatos megkönnyebbülés e gyötrelmes élettel szemben.”
Lelki gyötrelmei abból is fakadnak, hogy az isteni szeretet mértéke, amely a stigmákkal együtt osztályrészül jutott neki, meghaladja az emberi teherbíró képességét. A szent nem képes teljességében elviselni ezt a mérhetetlen szeretetet, ezért aggódik, hogy elveszíti. „Lelkem gyötrődik, mert egyszerre tölti el kín és szerelem, keserűség és édesség. Hogyan viseljem el a Magasságbeli ily hatalmas működését? Ő bennem van, ezért ujjongok, s nem tudom megállni, hogy ne mondjam a Legszentebb Szűzzel együtt: ’Szívem ujjong megváltó Istenemben’.”
 
Rengeteg küzdelem, szenvedés, gyötrődés, kísértés után Pio atya eljut oda, hogy összefoglalva lelki életét és annak misztikus útját, így fogalmaz: „… elemészt az Isten iránti szeretet és az embertársaim iránti szeretet. Isten mindörökre belevésődött elmémbe és szívembe. Sohasem tévesztem szem elől: csodálnom kell szépségét, mosolyát, háborgását, irgalmát és büntetéseit, jobban mondva: szigorú igazságosságát.”
 
Pio atya lelki feltárulkozását végigolvasva elmondhatjuk: akit az Isten szeret, azt próbára teszi!



Van egy prófécia melyet Magyarország kapott Pio atya által:

"Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"



 

Nincsenek megjegyzések: