2017. január 30., hétfő

P. Tóth Lajos SJ szolgáló élete Hódmezővásárhelyen

P. Tóth Lajos SJ
(1932.10.20 – 2017.01.12.)

Fotó: Márki-Zay Péter

Néhány bekezdés erejéig, arra a nagyon nehéz feladatra vállalkozom, hogy Tóth Lajos atya 24 éves hódmezővásárhelyi szolgálatának részleteire emlékezzek, emlékeztessek temetése napján. Az eltávozása utáni csöndben tárul fel előttünk ki is volt Ő, aki közöttünk és értünk élt.
Lajos atya életének főbb eseményei, szolgálati helyei, száraz adatként megtalálhatók akár itt az elektronikus oldalakon is. De azt, hogy ki volt ő valójában, arról mi tudunk – és egyben kötelességünk – tanúskodni.

1989 őszén történelmi fordulat következik be hazánkban, amikor is az egyház „levegőhöz jut”. Többek között a szerzetesrendek újrakezdhetik működésüket, a tagok számára megnyílik a lehetőség, hogy közösségben élhessenek. Erre az eseményre a jezsuita rend azonnal reagál és az egykori hódmezővásárhelyi rendházukat jelölik ki a novíciusok képzési helyének és immár a váci egyházmegyét elhagyó Lajos atyát bízzák meg a plébánia vezetésével. Igazából ez Lajos atyának az első és egyben utolsó plébánosi helye (előtte káplán és plébániai adminisztrátor volt) Illegalitásban nevelkedett jezsuitaként érkezett, de még nem ünnepélyes fogadalmasként!
1989 szeptember elsején kellett volna megérkeznie Vásárhelyre és átvennie a plébániát, csakhogy útközben lerobbant az autója, így aznap este árván maradtunk, mert ez előző plébános már elfoglalta új plébániáját. Így kezdődött egy rendkívüli történelmi időben, egy egészen újfajta szolgálat kezdete. Mindezt azzal hálálta meg, hogy soha nem rohangászott a régi vagy más helységek közösségét szolgálni. A városban és környékén állt helyt minden körülmények között. Kevesen tudják, hogy a plébánossá történő kinevezésével azonos időben kapta meg az engedélyt Rómából, hogy 1 évre Kanadába utazhat lelki továbbképzésre. A vásárhelyi szolgálat mellett döntött…
Ekkor a plébánia nagyobbik része (emelet és a pince) igen lepusztult állapotban volt, mert az, annak idején államosítva lett és családok lakták. A plébánia felújítást 1989 őszén azonnal megkezdte a jezsuita rend úgy, hogy közben már a novíciusok képzése elindult. Hosszú hónapokig, az építkezés ideje alatt Lajos atya élettere csupán a néhány négyzetméteres iroda volt, fekhelyül egy ülő alkalmatosság szolgált…
Olyan jezsuita szellemi nagyságok, kerültek Vásárhelyre novíciusmesternek, mint P. Hegyi János SJ, P. Alszeghy Zoltán SJ, P. Weissmahr Béla SJ és P. Matyasovich Henrik SJ újoncmester helyettes. Lajos atyában végtelen alázat uralkodott mindenkor. Plébánosi „státusza” ellenére, mindenkor háttérbe vonult. Nagylelkűen, minden vasárnapi nagymisét, jeles ünnepek misealkalmait átadta, a professzoroknak. Hihetetlen ajándék volt számunkra, hogy a szétszóratás idején külföldön nevelődött és érlelődött jezsuita atyákat hallgathattuk és kerülhettünk közvetlen kapcsolatba velük.

Új lehetőség volt, hogy 40 év után ismét elkezdődhetett az iskolai hitoktatás. Egy pillanatig sem hezitált. A városban – püspöki engedéllyel – azonnal világi hívőket bízott meg ezzel a feladattal, ő maga a külterületi hitoktatást végezte, majd idővel itt is alkalmas pedagógust bízott meg a hitoktatással.

Első tevékenysége közé tartott a Jézus Szíve Szövetség régi tagjainak felkarolása és új tagok bekapcsolódását szorgalmazta. Ezzel párhuzamosan elindította a Jézus Szíve Szövetség lapját, Jézus Barátai címmel, havi megjelenéssel. Ez a lap még a mai napig megjelenik, egy hívő család áldozatos munkájának köszönhetően.

A jezsuita noviciátus Szegedre költözése utána nagy űr keletkezett a rendházban, de a templomban is. Hosszas tűnődés után egy lelkigyakorlatos ház elindítása érlelődött meg benne. A megvalósításhoz az éppen Magyarországra hazatérő Újvári Julianna SJC testvér segítségét kérte, aki vállalta a ház beindítását, vezetését, a háttérmunkát. A ház lelki vezetőjének sikerült „megszerezni” P. Héjja Gyula SJ hódmezővásárhelyi születésű atyát, aki nyugdíjba vonulása után New Yorkból tért haza. Így kezdte meg működését  Hódmezővásárhelyen a P. Bíró Ferenc Lelkigyakorlatos Ház. Ismét élettel telet meg a rendház és a templom is. Természetesen Gyula atyán kívül számtalan neves lelkigyakorlat vezető is megfordult a házban. Lajos atya nagyon kedvelte Gyula atyát, így pl. őt kérte fel a templomi lelkigyakorlatok vezetésére, valamint számtalan témában kérhettük előadását.
Ebben az időszakban Lajos atya a szegedi közösségtől is kért és kapott vasárnapi napokra kisegítést. Ilyen kisegítésben vett részt többek között: Hofher József SJ, Vértesaljai László SJ.
Míg a városi lelkipásztori feladatok jelentős részét átadta a fiatal, képzettebb jezsuita atyáknak, addig ő végtelen alázattal ment és szolgálta a város külterületén élőket. Rendszeresen misézett Szikáncson, Erzsébeten, Kakasszéken, egy időben kisegített Kardoskúton, majd később Székkutast is megkapta, mint fíliát.

Héjja Gyula atya egészségének megromlásával, majd halálával megszűnt a plébánián a lelkigyakorlatos ház. Ezután „csupán” közösségi alkalmakat szolgált.
Lajos atya bátran fordult a mindenkori rendfőnökéhez, akitől kért és kapott idős, nyugdíjas kisegítőt Vásárhelyre. Így került a plébániára: P. Illés Béla SJ, Nagy Zoltán SJ, P. Béky Gellért SJ, P. Róna Gábor SJ.
Ebben az időszakban Lajos atya legfőbb tevékenysége a betegek felé irányult. Rendszeresen járt a Lakóparkba, a Szociális Otthonba. Állandó kórházi szolgálatot látott el, valamint az otthon ápolt betegeket nagy odafigyeléssel látogatta és látta el őket szentségekkel.

Szívén viselte a papi és szerzetesi hivatásokért végzett imát. Magyarországról az elsők között kapcsolódott be a nemzetközi Serra mozgalomba és alakult meg helyben is a Serra-klub. Távozásakor örökül hagyta a klub tagjainak, a hívatásokért való imádság fontosságát és az abban való kitartást.

Lajos atya elkötelezett volt az ökumené mellett. Jó kapcsolatot ápolt a más felekezetű lelkipásztorokkal és hívőkkel is.

Személyét a mély hit, az alázatos, hűséges szolgálat jellemezte.
Fontos volt számára a hívőkkel való közvetlen, személyes kapcsolat. Bármilyen gonddal, problémával, kéréssel bátran lehetett hozzá fordulni. Mindig készséggel állt rendelkezésre.

Érdekes, hogy Lajos atya a noviciátus megkezdése után – a történelmi körülmények miatt – több mint 39 évvel Hódmezővásárhelyen tette le ünnepélyes fogadalmait (1991.09.08.) és egyben Ő lett a városunkban szolgáló utolsó jezsuita.


Hisszük, hogy újabb szószólónk van a mennyben! Lajos atya könyörögj érettünk!

2016. szeptember 1., csütörtök

Csendes jubileum...

Csendes jubileum… – 25 évvel ezelőtt szentelték állandó diakónussá, a 90 éves Halla Lászlót



Halla László testvérünk élete kilencven évének árnyékában ott húzódik egy csöndes, 25 éves jubileum…

Hívő, katolikus családba nevelkedik, tanúja a hódmezővásárhelyi Szent István templom építésének, mely második otthonává válik. Ministránsként ott van az 1938-ban városunkba és templomunkba érkező Szent Jobb fogadásán (a templomban kitett képen látható – legelöl, legkisebb!) A jezsuita atyák szárnyai alatt nő föl és a Szent Ignáci lelkiség mélyen érinti a lelkét. Vágyódik a papi és szerzetesi életre…

Negyedikes a Bethlen Gábor Gimnáziumban, amikor 1944. szeptemberében fegyvertelen munkaszolgálatra vonultatják be, mint levente korú fiatalt. (Vásárhelyről közel 1800 fiatalt.) Az ország nyugati részéig érnek, közben különféle munkákat végeztetnek velük. 1945. március végén érkeznek az osztrák-magyar határra. 1945. április 4-én a történelmi Magyarország egykori határán a Lajta folyónál, Bruck – Királyhidánál kerülnek két tűz – szovjet és német – közé, ahol aknazápor hull rájuk. Öt társával együtt csapódig az ártérben a földre. Mind az öt társa életveszélyes sérüléseket kap, melybe belehalnak… Laci bácsi életben maradt, még sérülést se kapott...
Ezt követően a túlélők szovjet fogságba esnek, Ő csodával határos módon megmenekül… A háború poklából megszabadulva egyre erősebben él szívében a vágy, hogy a papi hivatást választva, Isten szolgálatára szentelje életét…

Győrből való hazagyaloglása után, két héten belül leérettségizik.
Az ezt követő történelmi, társadalmi, politikai események gátat vetnek annak, hogy a vágya megvalósulhasson. Időközben még a szerzetesrendeket is feloszlatják, így a jezsuita atyákat is elhurcolják a plébániáról. Német János SJ azzal bízza meg, hogy távozásuk után foglalkozzon a fiatalokkal. A munka megoszlik közte és Ármella nővér között. Laci bácsi a fiúkkal foglalkozik és kevésbé kockáztat, ami érthető is… János atyával minden időszakban tartja a kapcsolatot. Nem tudják az atyát olyan eldugott helyre vinni, ahol a találkozásuk létre nem jöhetne valamilyen formában. Ez nagyon nagy erőt, támaszt ad neki.

Szüleit ápolja, pénzügyi területeken dolgozik, végül az Alföldi Porcelángyártól vonul nyugdíjba, mint pénzügyi osztályvezető.

Sok nehézség, megpróbáltatás, küzdelem után eljött 1989. a fordulat éve! Megcsillan a remény számára… Fölkeresi Marosi Izidor váci püspök atyát (ekkor még a Váci Egyházmegyéhez tartoztunk) és föltárja neki szíve legmélyebb titkát. Izidor püspök atya támogatásáról biztosítja…
A szegedi szemináriumban előadásokat hallgat, intenzíven tanul és püspök atyánál vizsgázik…

1991. szeptember 1-én jön el a nap, amikor Marosi Izidor püspök atya László testvért, 65 évesen állandó nőtlen diakónussá szenteli a hódmezővásárhelyi Belvárosi templomban. Ekkor valami új kezdődött el Laci bácsi életében... Lelkiismeretesen végzi diakónusi szolgálatát: temet, keresztel, ritkán esket, segédkezik a szentmiséken, valamint látogatja a betegeket. Igeliturgiát végez a Szociális Otthonban, Kakasszéken…

Kevesen ismerjük Őt igazából, mert magáról soha nem beszél. Ahhoz, hogy élete lényegi részét hallhassuk tőle, ahhoz teljesen elcsöndesedett jelenlét szükséges. Ekkor megnyílik és mesél, kérdezni csak akkor érdemes, ha megakad…

Idén a fizikális ereje meggyengült. Most a szolgálata az imádságban csúcsosodik ki. (zsolozsma, rózsafüzér, keresztút stb.) Talán erre van a legnagyobb szükségünk..

Amikor tegnap köszöntöttem, nem tudtam ennél bölcsebbet mondani: „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett Benned!”
Könnyes lett a szeme, de ragyogott és némán hallgattunk, tökéletesen értve egymást…



2016. február 13., szombat

"Testvérek vagyunk!"

Szemtől - szemben!
(történelmi találkozó)

2016. február 12-én Kuba fővárosában, Havannában találkozott Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka, az orosz ortodox egyház feje. Ez az egyháztörténetben az első alkalom (közel egy évezred után!), hogy a pápa és a moszkvai pátriárka találkozott egymással.


2015. március 28., szombat

Békéssámson új templomát felszentelték

"Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!"
        /Reményik Sándor 1925./



A mai napon megadatott, hogy részt vehettem a templomszentelésen Békéssámsonon. Az öröm számomra kimondhatatlan, mivel ez az én kis szülőfalum, ahol részesültem a keresztség szentségében.
A falu korábbi katolikus templomát az 1950-es években bontatták le pártutasításra, hogy a helyét a TSZ gépállomása foglalhassa el. 



A "szent maradék" katolikus közösségnek ezek után az iskola kápolna állt rendelkezésére a hitélet gyakorlásához.



Miért fontos nekem Békéssámson, mint szülőfalum? 
Hét nappal születésem után - köszönhető szüleimnek és keresztszüleimnek - az első utam a sámsoni szülőotthonból az iskola kápolnába vezetett, hogy részesüljek a keresztség szentségében, melyet Tátrai Gábor (szétszóratott) ferences atya szolgáltatott ki. Tehát előbb jártam a kápolnában/templomban, mint a földi otthonomban :) !
A földi életem ily módon való indulása örökre meghatározta életem további alakulását és irányvonalát.
Igazi ajándék lenne számomra, ha az örök hazába való költözés a templomból indulhatna el... 

Az új templom is Sarlós Boldogasszony (Mária látogatása Erzsébetnél) tiszteletére lett felszentelve, mint elődei. Ez egy nagyon szép folytonosság! 
A templom felszentelést Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök végezte. 
A szentmise végén Balogh Zoltán, az emberi erőforrások minisztere mondott köszöntőt.













Egy igazán megható esemény is történt: egy helyi lakos az 50-es években lebontatott templomnak a kulcsát megőrizte és ezt most felajánlotta, hogy jelképesen püspök úr adja át  Nagy Ferenc plébánosnak az új templomkulcs átadása előtt.
Ekkor jutott eszembe, hogy ma van Avilai Szent Teréz szűz és egyháztanító születésének 500. évfordulója. Tudjuk, hogy Teréz sok megpróbáltatás közepette munkálkodott a kármelita rend megújításán fáradhatatlanul. Kívánom, hogy a ma felszentelt békéssámsoni templom sok évszázadig álljon a hitélet rendelkezésére és az ott szolgálatot teljesítő atyák odaadóan szolgálják a lelkek javát és legyen a katolikus közösség egy fénylő lámpás. 




Amikor a lelkipásztor, a lelkipásztorral találkozik


Hoppá! :)


Békéssámsoniak vendégszeretete...


2015. március 15., vasárnap

Majoros Mária Ármella domonkos nővér - "Pro Urbe Hódmezővásárhely"

A mai napon Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata többek között, Majoros Mária Ármella domonkos nővérnek Pro Urbe kitüntetést adományozott, az ünnepi díszközgyűlés keretében. Történt mindez, Ferenc pápa által meghirdetett Szerzetesek évében. Büszkén vallhatjuk, hogy Hódmezővásárhely szerzetese Ármella nővér :) !
Maradjon örökül az utókor számára, a képviselő testület elé terjesztett laudáció.

Ármella nővér átveszi a Pro Urbe kitüntetést, dr. Lázár János országgyűlési képviselőtől, a Miniszterelnökséget vezető  minisztertől és Almási István polgármestertől.

LAUDÁCIÓ

Majoros Mária Ármella domonkos nővér


1929-ben Hódmezővásárhelyen született, gazdálkodó szülők második gyermekeként. Gyermekkorát a Tisza melletti Farkiréten töltötte. Harmadik elemitől kezdve a domonkos nővérek iskolájába járt Hódmezővásárhelyen, egészen a Mezőgazdasági Szakközépiskola befejezéséig. Megrázó élmény számára a II. világháború időszaka, érettségi előtt megtörténik az iskola államosítása, beköszönt „az új rendszer”…
A szerzetesi hivatás választása elevenen él benne, misszióba vágyik, de a vasfüggöny miatt már nem lehetett kijutni az országból. A jezsuita lelki kísérőjének javaslatára, felvételét kéri a domonkos rendbe és két héttel az érettségi után, 1949-ben megkezdi Szarvaskenden a jelölt idejét, majd a noviciátust. Az országban uralkodó politikai és társadalmi helyzet miatt (szerzetesrendek szétszóratása), 11 hónap után, fogadalom nélkül el kellett hagynia a noviciátust és haza kellett jönnie.

Szüleit kuláknak nyilvánították, elvették vagyonukat, tanyájukat el kellett hagyniuk. Mivel szülei nem dolgozhattak, reá hárult a családfenntartói szerep. Szegeden a Konzervgyárban kapott fizikai munkalehetőséget, de az idény befejeztével elküldik. Hosszú keresés után 1952-ben felveszik a hódmezővásárhelyi Társadalombiztosítási Igazgatósághoz, később Szentesre majd Szegedre kerül, ahonnan 32 év szolgálat után, főkönyvelőként vonul nyugdíjba.
A legnehezebb időben is hűségesen végezte a hódmezővásárhelyi fiatalok körében a pasztorális munkát „fű alatt”, mindig más-más családoknál találkozva. Illegálisnak minősített tevékenysége miatt állandóan megfigyelték, házkutatásokat tartottak, besúgókat szerveztek be, megfélemlítették a csoportok tagjait. Minden akadály és nehézség ellenére, átörökítette a városban meggyökerezett jezsuita és domonkos lelkiséget. Nyaranta a fiatalokat táborba, lelkigyakorlatra vitte. A rendszer figyelme fokozatosan csökkent, de domonkosként csak 1978-ban tudott örökfogadalmat tenni titokban. Munkája gyümölcseként számos papi és szerzetesi/szerzetesnői hivatás indult el Hódmezővásárhelyről.

1984-ben (55 évesen, nyugdíjasként!) megkezdi tanulmányait Budapesten, a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia Levelező Tagozatán, hogy teológiai tudását elmélyítse és fölkészüljön a történelmi helyzet megváltozása utáni újabb kihívásokra, aktívabb szolgálatra.
A domonkos nővérek 1991-ben történt újraindulásakor Szombathelyen kezdi meg a klauzúrás életet, majd később a Budakeszin induló házukban házfőnök. A renden belül is a fiatalok képzése volt a feladata, ill. a helyi egyházközségekben a fiatalokkal való foglalkozás. 2001 őszén az általános főnöknő kárpátaljai misszióba küldi. Előbb Beregszászon nyílt rendházuk, majd két év múlva Ungváron. Mindkét helyen házfőnök volt és mellette az általuk indított Magyar Katolikus Egyetemi Kollégium vezetője. Kárpátalján megtapasztalva a mélyszegénységet, cigánypasztorációt is végzett.
2004. március 27-én, itt a díszteremben került megrendezésre egy konferencia, emlékezve a domonkos nővérek, Vásárhelyen száz éve indított első, 1903/1904-es tanévéről. Ezen a konferencián hangzott el a sokak által azóta is emlegetett mondat: Hódmezővásárhely igenis visszavárja a nővéreket! Megkezdődtek a tárgyalások, majd a megállapodás is létrejött... 2004 nyarán az általános főnöknő hazarendeli a misszióból Ármella nővért és azzal bízza meg, hogy készítse elő a nővérek Hódmezővásárhelyre történő visszatelepülését. Napra pontosan, 102 évvel az első, városunkba történt közösségalkotás után, 2005. augusztus 18-án Ármella nővér házfőnök vezetésével, 4 nővértársával együtt elindul a domonkos nővérek klauzúrás élete, aktívan rész vállalva a város hitéleti és lelkipásztori munkájában. 2006 őszétől a domonkos nővérek ismét megkezdik hivatalosan is városunkban oktató-nevelő munkájukat az általuk fenntartott Mária Valéria Keresztény Óvodában, melynek zökkenőmentes átvételében Ármella nővérnek elévülhetetlen érdemei vannak.

Ármella nővér példaként áll előttünk, hogy ma, 85 évesen is, hogyan lehet a városban élők lelki javát szolgálni: tisztán, egyszerűen, hűségesen, szívósan! Isten éltesse!


Ármella nővér köszöni meg  a Pro Urbe kitüntetettek nevében az elismerést.



Családja, nővértársai a díszközgyűlésen.





2014. szeptember 11., csütörtök

In memoriam dr. Fila Béla

A Fény szolgálatában

Nagyon nehéz dologra vállalkoznom azáltal, hogy néhány szempont alapján emléket állítsak Béla atyának. Elnézést kérek már előre az olvasótól, ha nagyon töredezett és szubjektív leszek…

Nyitány

Amikor egy hívő lélek eltávozott a földi életből, általában ezzel a gondolattal, mondatokkal indította Béla atya a gyászszertartást: „Földi pályafutása véget ért, emberi lehetőségei kimerültek. Sorsa beteljesedett, végérvényes egészként áll előttünk élete. A földi homályból, küzdelemből átment Isten teljes, örök életébe és világosságába.”
Sajnos most nekem kell ezeket a mondatokat megismételni. Béla atya földi pályafutása véget ért, emberi lehetőségei kimerültek. Sorsa beteljesedett, végérvényes egészként áll előttünk élete. A földi homályból, küzdelemből átment Isten teljes, örök életébe és világosságába.

A gyász fájdalma kiemel bennünket az élet zűrzavaros forgatagából, megállásra int, és csendet teremt bennünk. Ebben a csöndben fénylik föl előttünk, ki volt az, aki közöttünk és értünk élt, föltárulnak igazi értékei. Ekkor az esetleges és lényegtelen dolgok eltűnnek. A lényegre, a létezésben megnyilvánult lét titkára leszünk figyelmesek: hogy egyedül Isten az, aki Van és mindenki csupán általa, érte és benne létezik.

 Pap, lelkipásztor

2008.07.05. aranymise előestéje
Fényképezte: Csőke Márta
Először is hálásan köszönjük Urunknak, hogy meghívta Őt szőlőskertjének művelésére. Amikor hivatása felől kérdeztük, nagyon szerényen azt válaszolta, hogy az olyan Titok, melyről nem lehet beszélni. Határozottan csak annyit mondott, hogy soha nem mondott nemet ennek a meghívásnak, fiatal korától pap szeretett volna lenni. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a legnehezebb időben hívta őt az Úr a papi szolgálatra. De ő, elkötelezettségének köszönhetően a nehéz helyzetekben és vészterhes időkben is helyt tudott állni. Vallotta: mindig, mindenhol, minden körülmények között lehet hivatásszerűen élni! Átmeneti időszakban szolgált. Aktív részese volt annak, hogy 56 éves papi, lelkipásztori szolgálata alatt a katolikus egyház a népegyházból, szolgáló, személyes döntésen alapuló egyházzá váljon. Ez bizony komoly felkészültséget, emberi érettséget, éleslátást, tisztességet kívánt. Azt csak kevesen tudják, milyen erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy a hagyományos és sokszor megmerevedett egyházi tanítást tapintatosan, törés nélkül alakítsa át korszerű, európai szintű, megújult teológiává.

Amikor engem kérdeztek arról, hogy mi Béla atya nagyszerűségének titka, azt válaszoltam: velünk keresztény, értünk lelkipásztor! És még két szót jelölnék meg, amely jellemvonás csak nagyon kevés ember adománya, birtokosa: jelen lenni. Ő mindig arra figyelt és csak arra, amit csinált, ami a feladata volt. Ha szentmisét mutatott be, teljes lényével arra figyelt. Jelen volt minden lelki beszélgetésben: arra figyelt, aki épp szembe ült vele, tökéletesen átadva magát a hozzá fordulónak. Számára a lelkek felemelése, megmentése volt az elsődleges. Azok közé a kevés papok közé tartozott, aki a tudományos munkája mellett is mindvégig aktív lelkipásztori tevékenységet is végzett. Számtalan papi, szerzetesi, szerzetesnői hivatás indult el, bontakozott ki környezetében és nagyon sok hivatás megerősítője, megmentője volt. Rengeteg összekuszált családi életet sikerült nagy élettapasztalata, tapintata, szelídsége, által rendezni, megmenteni. Keresett lelkigyakorlat vezető, prédikátor volt.

Tanár, professzor, tudós

Károlyi Ház - Katolikus Olvasó Kör
2006.03.22.
Fényképezte: Seidl Ambrus plébános

Filozófiai és teológiai tanulmányainak első szakasza a Budapesti Központi Szeminárium növendékeként, a Katolikus Hittudományi Akadémián zajlott, ahol Kecskés Páltól kapott egyrészt egy tárgyilagos és megbízható bölcseleti képzést, valamint Takács József bemutatta, hogyan épül egy skolasztikus beállítottságú dogmatika. Mindez a Tridentinum utáni dogmatika volt: mindenre választ tudott adni, mindennek meg volt a helye és értéke… Szent Tamás feleletei a saját korának a kérdéseire válaszoltak, nem a jelenre, nem a kor kérdéseire. Mindezt mélyen tapasztalta Béla atya, amikor felszentelés után megkezdte kápláni éveit, aktív papi szolgálatát.
Tanulmányainak második szakaszában a Római Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként a Gregoriana Pápai Egyetem Filozófiai Fakultásán filozófiai tanulmányokat folytatott. Római tanulmányi során fedezi fel egyrészt Martin Heideggert, Gabriel Marcelt valamint a teológusok közül Karl Rahnert és Romano Guardinit és a kor többi nagy teológusát. Lassan kialakul szellemi horizontja: a filozófián belül a transzcendentális tomizmus, a teológián belül pedig a tanszcendentális módszer dogmatikai alkalmazása.

15 évi nagykőrösi plébánosság után, tudományos munka és gondolkodói tevékenység vár rá. 1985-ben megbízzák a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar, dogmatika tanszék vezetésével. Itt ér fel a csúcsra és kezdődik el egyben egy küzdelmes, de nagyon gazdag és termékeny, 15 éves életszakasz. Gyötrelmes volt, mert ki kellett alakítania valamiféle sajátos rendszert, melyet maga ő így fogalmazott meg:
„ Nem az én érdemem, hogy a teológia szívét taníthatom. Szeretem a tárgyamat. Nemcsak mint elméleti tárgyat, hanem meggyőződéssel vallom és egzisztenciális súllyal képviselem a dogmatikát. A saját életemben próbálom megvalósítani. Amennyire szeretem az elméleti dolgokat, ugyanúgy szeretem a valóságot is. A keresztény hitben az a valóságos, ami megélhető. A teológia, mint tudomány – másodrendű. Az élet, a praktikus valóság, a tényleges valóság az első. Csak annak a reflexiónak van értelme, amely a valóság talaján áll. Ezt a növendékeim is megérzik. Ha megfelelően adom át nekik a dogmatikai ismereteket, akkor a fiatal elmét ez megragadja. Ez a legfontosabb.”

Tanítványai, hallgatói megsejtették a transzcendentális módszer dogmatikai alkalmazás horizontját. Világossá vált, hogy csak annak a teológiának van igazán értéke, amely a valóságot tudja maga mögött, tehát a valóságra reflektál. Hogy a hit tényleges valóság… Előadásait a kristálytiszta gondolatvezetés, az élet alapvető kérdéseire, ill. tapasztalataira adott válasz jellemezte.
Hét kötetből állá egyetemi jegyzetet állított össze, számos tanulmánya, biblikus elmélkedése jelent meg folyóiratokban. 

Ember, barát

Mártély, 2003.07.28.
Fényképezte: Mészárosné Vacsi Andrea

Nem érdemként, hanem ajándékként tekintem, hogy azon kevesek közé tartozom, aki atyai, baráti kapcsolatba kerülhettem vele. 12 évig volt gyóntatóm és lelki kísérőm. Sok éven keresztül a személyesen kísért lelkigyakorlatot nála, pontosabban vele együtt végeztem. Az itt adott útmutatásai életem végéig elkísérnek és útbaigazítást adnak.

Nagyon sok vendégét hozott hozzánk ebédelni. Így sok papot, szerzetest, szerzetesnőt, tudóst vagy világi teológust ismerhettem meg, akik meghatározó szerepet töltenek be a katolikus egyházba és kaptam hiteles bepillantást nem csak a magyar egyház, hanem a világegyház aktuális életébe is.
Örömmel vállalta el a lakásunkban tartott Biblia Kör előadói, vezetői szerepét.
Amíg jobb fizikai állapotba volt, rendszeresen, szinte heti rendszerességgel meglátogatott esténként és nagyon komoly, mély beszélgetéseink voltak a lét értelmére vonatkozó kérdés köréből, a jövő egyház helyzetéről stb.

Sok örömében is osztozhattam és fájdalmában, kiszolgáltatottságában is mellette lehettem. Felemelő volt a kiemelkedő ünnepi pillanatokban vele együtt örülni. Egyedüliként ott lehettem, amikor az arany doktori diplomáját vette át 2009-ben és a jubilánsok nevében mondott köszöntőt. Felemelő volt a Hódmezővásárhely Díszpolgára cím átvételének ünnepe is. Az élete „árnyas” oldalán is ott lehettem több alkalommal, a Pécsi Szívsebészeten és Budapesti Kardiológiai Intézetben a betegágya mellett. Csodáltam amilyen alázattal viselt minden fájdalmat, kiszolgáltatott állapotot és helyzetet.

Vállalta hús-vér ember voltát, és amikor nehézségei, problémái voltak, akkor tudta, hogy telefonon akár még éjszakai is fölhívható vagyok, vagy bármikor nyitva áll a szobám ajtaja számára. Ha nagy volt a baj, csak annyit kérdeztem, hogy kérjek-e autót kölcsön és már indultunk is Mártélyra, a Tiszára. Ott csónakba szálltunk és némán, a naplemente szemlélése közben a lelke nyugalma helyreállt. Tudta, én nem kérdezek semmit, nem kell magyarázkodnia. Némán is értettük egymást, csak szüksége volt arra, hogy valaki mellette legyen.
Azért voltak nagyon derűs mártélyi séták is. Feledhetetlen, amikor rajtunk kívül nem volt senki a Tisza partján, akkor hintába ült és úgy ragyogott az arca, mint egy gyermeké. Itt is egyszerűen csak jelen volt, és belefeledkezett abba tevékenységbe, amit éppen végzett.

Szintén ajándéknak érzem, hogy halála előtt 5 nappal még eljött hozzám, meglátogatott és egy óra nagyon komoly beszélgetésünk volt. Az elmúlt két év (mint általában a nagy lelki emberek esetében) zűrös, zilált, nyugtalan időszak volt számára. A neki fájdalmat okozóknak megbocsátott, nem volt neheztelés benne. Egy dolgot nem tudott igazán hová tenni, mégpedig azt, hogy 56 évi papsága után nem egyházi közegben, hanem egy magán házban, kvázi „civilként” kell élnie. Ez fölöttébb szomorú számomra is…

Záró akkord

Béla atya életét egy égő gyertyához tudom hasonlítani, miközben világít, - hogy fényében mások eltudjanak igazodni, lássák az utat, egymást, a célt, - közben elemészti önmagát, de nem áldozatként, hanem ajándékként. Egész élete, az emberek szolgálatán keresztül, Urunk Jézus szolgálata volt. Egyszerűen, hűségesen, szívósan.

Nyugodjék békében és járjon közben értünk!

2014. április 27., vasárnap

Szentek sorába iktatva!

Szent II. János Pál pápa és Szent XXIII. János pápa,
könyörögjetek érettünk!


Újabb történelmi pillanat:
 egyszerre két pápát kanonizáltak, ezáltal négy pápa volt a
 Szent Péter téren!



2013. november 18., hétfő

"Élt" 8 év 3 hónapot!

Napra pontosan, 8 év és 3 hónapig funkcionált kolostorként a Károlyi Házból kialakított egység. A Domonkos Nővérek városunkba  történő újbóli visszatelepítése és befogadásuk alkalmával hosszú távra terveztünk, és ennek megfelelően alakítottuk ki számukra a kolostort, egyházközségi  és városi összefogással, segítséggel.
Ma ennek vége, és nem önszántukból...
 
 
Egy kérdés áll előttem, most még megválaszolatlanul...: mi az a lényegesen fontosabb funkció, mely felülírja a kolostor létezését, így tanév közben, télvíz idején... ???
(Ha mindez kiderül számomra, pótbejegyzés fog készülni!)


2013. március 23., szombat

Együtt!

A történelem, az üdvösségtörténet talán soha
 vissza nem térő pillanata:
2013. 03. 23. Castal Gandolfó
Ferenc pápa és XVI. Benedek emeritus pápa
közös imádsága.
"Testvérek vagyunk"
 

 

 
 

2013. február 28., csütörtök

2012. augusztus 28., kedd

Amiről szó se esett!

2012. augusztus 20-án volt 75 éve, hogy a hódmezővásárhelyi Szent István király templom a hitélet szolgálatára áll. 

**********************************************************************************
Bevezető gondolat:

Azt, hogy a város katolikus hívő közössége lelkileg nem fog készülni erre a jubileumi eseményre - esetleg egy kilenceddel, vagy minimum triduummal - előre sejtettem, mert az erre illetékesnek a figyelmét, energiáját, idejét  "tisztogató" intézkedési tervére kellett  összpontosítania. (Meg is lett a 10. áldozat!) Ezután cselekedetének következményével kellett/kell megküzdenie...
De reménykedtem! Vártam, talán majd a búcsúi szentmisében - melyet a püspök úr celebrált - méltó módon helyére kerül a dolog és megtörténik legalább a hálaadás. Tévedtem, csalódtam..., mert szó se esett róla!...  sőt szégyelltem, fájt, hogy egy olyan egyházi közösség tagja vagyok, aki nem tud, vagy nem is akar emlékezni, ünnepelni, hálát adni...

Egy hétbe telt, mire ezt a tényt magamban megpróbáltam a helyére tenni és erőt venni ahhoz, - az utókor miatt - hogy blogomban vázoljam a templomépítés történetét.

*********************************************************************************

"Tiszteld a múltad, hogy
érthesd a jelent, és
munkálkodhass a jövőn."
                            /Gróf Széchenyi István/


A SZENT ISTVÁN TEMPLOM ÉPÍTÉSÉNEK TÖRTÉNETE A
 HISTORIA DOMUS ALAPJÁN   

Először 1859-ben merült fel a gondolat, hogy a meglévő Szentháromság templom mellett, egy új templomra is szükség lenne. De az építkezés elmaradt és a már meglévőt bővítették ki Ybl Miklós tervei alapján. Az Egháztanács legközelebb 1904-ben szólította fel a híveket, hogy adakozzanak az új templom építésére. Az összegyűjtött adomány azonban a világháború utáni pénzromlásban értékét vesztette. 1921-ben újra egy pénzügyi alapot hoztak létre a majdani templom építésére és kijelölték annak helyét és a két plébánia határvonalait is.
1932-ben a Lukács nővérek nagyobb ingatlant adományoztak az épülő új templom javára, s viszonzásul kérték azt, hogy Szent István királyról nevezzék el.

 


A templom felépítésére azonban így sem volt még elegendő anyagi fedezet, ezért az Egyháztanács egy szerzetesrendre akarta bízni a plébániát és a templom építését. Igy telepedtek le Hódmezővásárhelyen a jezsuiták. (Hivatalosan 1936. május 30-án.)
Az Egyházközségi Tanács 1935. november 08-án fogadta el dr. Fábián Gáspár budapesti műépítész templom tervét.
1935. november 21-én azután végre megkezdődött a templom alapjainak ásása és a téli fagyok beállta előtt még elkészültek a betonozással is A téli hidegek után 1936. március 14-én indult újra a munka a falak építésével.
 

A Szent Királyról elnevezett plébániát 1936. augusztus 15-én alapította dr. Hanauer  Árpád  István váci megyéspüspök és annak szolgálatát a Jézus Társaságra bízta. Egyúttal P. Ecker Jenő SJ atyát plébánossá nevezte ki. Már álltak a falak és tető alatt volt a templom, amikor Hanauer püspök 1936. szeptember 08-án utólag letette a templom alapkövét.
1937. augusztus 20-án ünnepélyes körmenetbe hozták át az Oltáriszentséget az újonnan megépült templomba és püspöki engedéllyel Cseh András belvárosi plébános megáldotta. Ezzel kezdte meg hivatalos működését a Szent István templom.
  

A templom felszentelésére csak 1975. október 12-én került sor. A szentelést Endrei Mihály váci megyéspüspök végezte. Előtte a triduumot Gyulai Endre teológiai tanár tartotta.
A Szent István templom egy magas főhajóból  és két alacsonyabb mellékhajóból áll, félköríves szentély résszel. Az ó-keresztény bazilikák stílusában épült. A templom hossza 60 m, szélessége 28 m. A 15 méter magas főhajót 11-11 falpillér tartja. Fa mennyezete kazettás. A torony magassága 45 m.
 
 A szentélyt elválasztó diadalív freskói magyar és lengyel szentek  csoportját ábrázolja, melyet 1957-1958-ban Korbuly Ferenc készítette.
 

A templom oldalsó falain, húsz nagyméretű színes üvegablakon keresztül árad be a fény. A nagy ablakokon, főként a jezsuita rend szentjei és jeles személyiségei, a mellékhajók kerek ablakaiban a keresztút stációi láthatók, Leszkovszky György tervei és Kopp Ferenc üvegfestő munkája nyomán.
 
A templom eredeti oltárai a Jézus Szíve és a Mária oltárok. A főoltár ideiglenes faoltár volt, amit 1961-ig használtak. A jelenlegi oltárt Leszkovszky György tervei alapján, Budapesten építették márványból.
 
A Jézus Szíve mellékoltárt dr. Fábián Gáspár tervezte, Nordio Nazareno budapesti cég készítette carrarai márványból, sárgásbarna sienna márvány betétekkel és zöld színű Verde Tynnos márvány betétekkel. A Jézus Szíve szobrot Del Amier Felix faragta carrarai fehér márványból. 

 

 A Szűz Mária mellékoltárt Fischer János szegedi márványiparos készítette carrarai márványból, a szobrot szintén a Nordio Nazaréno szállította, melyet  Del Amico Giuseppe faragott carrarai fehér márványból.

  

 A kersztelőkút fehér márványból készült, bronz fedéllel.

  

 A 28 pad szlavóniai tölgyfa, Radics István helybeli asztalosmester műve.  A gyóntatószék Törőcsik János helybéli műasztalos mester munkája. A Szent József szobrot Vágó György, szegedi szobrász készítette.
 

Az 1957-ben elkészült orgona tervezője Kuczor Béla váci tanár, az építője a Budapesti Hangszerkészítő Vállalat. Az orgona 1046 síppal rendelkezik.

  
(A színes képeket Kiss-Albert Gergely készítette. Köszönöm engedélyét, hogy felhasználhattam őket a blogomba. A két fekete-fehér kép archív, az internetről került letöltésre.)

**********************************************************************************

Záró gondolat:

Így épültek a falak, sok-sok ember áldozatos, önkéntes, szolgálatkész munkájával és anyagi hozzájárulásával. (Anyai nagyapám egy heti munkáját ajánlotta fel és lovaskocsival hordta a kisméretű téglát, a téglagyártól a piactérig. Tette mindezt úgy, hogy a békési határ tanyavilágából kocsikázott be a városba minden nap, több mint 20 km-t megtéve és természetesen a visszaút is ugyanennyi volt.)

Azt, hogy a jezsuita atyák hogyan végezték itt lelkipásztori munkájukat, nemcsak a városban, hanem a tanyavilágban is, erre egy külön posztot kellene szentelni. Megérné!
Akik itt szolgáltak, megszerették Vásárhelyt. A szerzetesrendek feloszlatása után, az akkor legfiatalabb P. Németh János SJ atya, haláláig tartotta a kapcsolatot a Vásárhelyiekkel. Amikor Püspökszentlászlóba helyezték kertésznek, akkor ott állt a hívek lelki szolgálatára, nem kis kockázatot vállalva magára. Itt tartott titokban lelkigyakorlatot, gyóntatott, lelki kísérést végzett. Azután mindig más és más atyák vállalták fel a hitüket komolyan  vevő  vásárhelyi hívek szellemi táplálását, lelki gondozását. Az elmúlt 12 évben közöttünk élt az, akinek az 54 éves papi szolgálatának minden időszakában sokat jelentett Vásárhely, és mi bizalommal lehettünk hozzá minden nehézségünkben, lelki küzdelmünkben. Most űr maradt utána...

Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy abban a nehéz gazdasági helyzetben miért építettek ilyen hatalmas, bazilika méretű templomot ide Hódmezővásárhelyre, egy többségében protestáns városba. Akkor megtelt a templom... most sokszor kong az ürességtől...
Erősen hiszem, hogy egyszer a miértre választ kapok...
A legkevesebb az, hogy tiszteljük múltunkat, néha megálljunk, elidőzünk és fejet hajtunk ősink tettei előtt és ezt továbbadjuk az utánunk következő nemzedékeknek is.

A templom megáldásának 50. évfordulója méltón meg lett ünnepelve, a mostani egy néma, egyéni tisztelgés volt részemről... hogy 25 év múlva mi lesz...???

**********************************************************************************
 

2012. július 31., kedd

Egyszer mindenkit számon kérnek!

Urunk, Jézus alábbi tanítása jutott eszembe az előző poszt kapcsán. Megfontolandó!


"Azután így szól a balján állókhoz: Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült.

Éheztem ugyanis, de ennem nem adtatok,
Szomjaztam, de innom nem adtatok,
Vándor voltam, de be nem fogadtatok,
Mezítelen, de föl nem ruháztatok,
Beteg voltam és börtönben, de föl nem kerestetek.

Erre azok is megkérdezik: Uram, mikor láttunk éhesnek vagy szomjasnak, vándornak vagy mezítelenül, betegen vagy börtönben, és nem szolgáltunk neked? Ő azonban így felel: Bizony mondom nektek: Amit nem tettetek eggyel is e legkisebbek közül, velem nem tettétek.
Ezek örök büntetésre jutnak, az igazak pedig örök életre."

                                                   Mt 25, 41-46.

2012. július 30., hétfő

Fila Béla atya


Aki közöttünk a Fényt, élete olajával táplálta!



(Béla atyának - befogadója intézkedése miatt - 12 év után el kellett hagyni a hódmezővásárhelyi plébániát.)

2012. március 18., vasárnap

dr. Fila Béla Hódmezővásárhely Díszpolgára

E jeles esemény kapcsán egy egészen más jellegű bejegyzést számtam ide. A mai nap azonban egy fura dolog történt. Délelőtt Béla atya a helyi, Rádió 7 Szőttes c. műsorának volt a vendég. Én e-mailben küldtem el  korán reggel  a hozzászólásomat és gratulációmat a szerkeztőségbe. Ebből mindössze az utolsó bekezdést olvasták föl. Mi ez ha nem diszkrimináció? Netán cenzúra 2012. márciusában??? (A betelefonálók szabadon elmodhatták gondolataikat, jókívánságaikat.) Érdekes, de inkább fura a helyzet.  - No mindegy. Most itt osztom meg veletek kedves barátok, ismerősök, ismeretlenek a változatlanul hagyott mondandómat. 

**********************************************************************************
















dr. Fila Béla 2012 .03. 14-én átveszi a
 "Hódmezővásárhely Díszpolgára" kitüntetést
dr. Lázár János polgármestertől


Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a mai Szőttes műsor vendégét, dr. Fila Béla nyugalmazott teológia professzor urat, Diviki Sándor szerkesztő urat és a Rádió7 hallgatóit.
Héjja Erzsébet vagyok, egyszerű hódmezővásárhelyi, római katolikus polgár.
Örömömre szolgál, hogy Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata március 14-én „Hódmezővásárhely Díszpolgára” kitüntetésben részesítette dr. Fila Béla professzor urat, kiemelkedő tanári munkájának és lelkipásztori szolgálatának elismeréseként.
Fila Béla atyát (engedjék meg, hogy a továbbiakban így szólítsam, mert ha telefonon keresztül beszélnénk, ő maga kérné a professzor megszólítás mellőzését – ez az ő szerénysége!) papi, lelkipásztori szolgálata révén, vagy mint egyszerű civil embert sokan ismerik Vásárhelyen is.
Hódmezővásárhelyről csak néhányunknak adatott meg, hogy hallgathassuk őt a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia katedrájáról és ezáltal személyes élményünk és tapasztalatunk lehessen tanári nagyságáról, munkásságáról. („Hivatalosan” soha nem voltam tanítványa, mert nem az ő csoportjába tartoztam – tehát nem nála vizsgáztam! – de szinte minden előadásán ott voltam/voltunk, így az ő óráján az eredi 80-as létszám olykor a kétszeresére duzzadt.) Ennek kapcsán éreztem úgy, hogy lelkiismeretbeli kötelességem megszólalni és néhány szót szólni.
Elsőként álljon itt Fila Béla atya személyes vallomása a tanításról, módszeréről, tárgyáról – a dogmatikáról:

„ Nem az én érdemem, hogy a teológia szívét taníthatom. Szeretem a tárgyamat. Nemcsak mint elméleti tárgyat, hanem meggyőződéssel vallom és egzisztenciális súllyal képviselem a dogmatikát. A saját életemben próbálom megvalósítani. Amennyire szeretem az elméleti dolgokat, ugyanúgy szeretem a valóságot is. A keresztény hitben az a valóságos, ami megélhető. A teológia, mint tudomány – másodrendű. Az élet, a praktikus valóság, a tényleges valóság az első. Csak annak a reflexiónak van értelme, amely a valóság talaján áll. Ezt a növendékeim is megérzik. Ha megfelelően adom át nekik a dogmatikai ismereteket, akkor a fiatal elmét ez megragadja. Ez a legfontosabb.”


Megéreztük! Előadásain keresztül megsejtettük a transzcendentális módszer dogmatikai alkalmazás horizontját. Világossá vált, hogy csak annak a teológiának van igazán értéke, amely a valóságot tudja maga mögött, tehát a valóságra reflektál. Hogy a hit tényleges valóság…

Gondolatait úgy szívtuk magunkba, mint szivacs a vizet. Előadásait a kristálytiszta gondolatvezetés, az élet alapvető kédéseire ill. tapasztalataira adott válasz jellemezte, melyet a végén mindig vastapssal köszöntünk meg.

Ne felejtsük el, hogy ez az 1980-as évek elején történt, s mindez lehetővé válhatott a világi hallgatók számára is!

Tudjuk, hogy Béla atya kápláni éveket töltött Hódmezővásárhelyen a Szent István templomba. 1985-ben résztvevője és fültanúja voltam, amikor a zsúfolásig megtelt Budapesti Egyetemi Templomban tanúságot tett Hódmezővásárhelyhez való kötődéséről. Először megjelölve a konkrét helyet, pontos leírást adott a templom méreteit illetően, majd megvallotta: itt érlelődött pappá, egy adott szentmisében itt értette meg, mit jelent számára a papság, a papi hivatás. Ott a tömeg közepén beleborzongtam ebbe és legszívesebben felkiáltottam volna: hisz ez az én otthonom!

Nagykőrösi plébánossága idején is állandó vendége volt Vásárhelynek, hiszen hívták és Ő jött. Hol hivatalos formában templomi lelkigyakorlat vezetése céljából, hol családoknál találkozva „fű alatt”, ezzel nem kis kockázatot vállalva. Így jómagam gyermekkoromtól fogva hallgathattam igehirdetését.

Később a Vigilia és a Teológia folyóiratban megjelent tanulmányait volt módunkban fontolgatni.

12 évvel ezelőtt nyugdíjas éveihez keresett plébániát. Örömünkre Hódmezővásárhelyt választotta. Köszönettel tartozunk Németh László plébános atyának, aki befogadta és lakrészt biztosít neki a plébánián, hogy visszavonultan, de még lelkipásztori szolgálatot végezhessen. (Későbbi bejegyzés: ez a "nagylelkű" befogadás és lakrész biztosítás 2012. 07. 30-ig tartott, ekkor el kellett hagyni Béla atyának a plébániát!)

Ha legtömörebben kellene megfogalmazni, mi Béla atya vonzerejének titka, ezt válaszolnám: velünk keresztény, értünk lelkipásztor!!!

Mi, akik kapcsolatban vagyunk vele tapasztaljuk, hogy életének középpontja Urunk Jézus. Minden gondolata, szava, cselekedete Általa, Vele és Érte van. Egész élete szolgálat, mindig az adott körülmények lehetőségei között. Egyszerűen, hűségesen, szívósan. 

Úgy gondolom sokadmagammal, hogy Béla atya méltán lett Hódmezővásárhely Díszpolgára. 


Kedves Béla atya!

Gratulálok kitüntetéséhez. Őszinte szívvel osztozom örömében. Kívánok Isten kegyelméből erőt, egészséget, hogy még sokáig tudja a lelkek javát szolgálni városunkban, Hódmezővásárhelyen!


         Tisztelettel: Héjja Erzsébet


 















A díszközgyűlés végén Béla atya szólt a kitüntetettek nevében és köszönte meg az elismerét.

2011. november 1., kedd

In memoriam Janovics István

Mindenszentek ünnepét megelőző éjszaka a Teremtő Isten magához szólította Janovics István gyémántdiplomás kántort, Hódmezővásárhely Díszpolgárát és Pro Urbe díjasát.

62 éven át teljesített szolgálatot a Hódmezővásárhelyi Belvárosi Egyházközségben, mint főállású kántor. Hangja, virtuozitása, egész személyisége csodálatos és lenyűgöző volt. Szívből-lélekből énekelt, orgonált. Ő tipikus példája volt annak, hogy Isten-ember ill. ember-Isten szolgálat elválaszthatatlan. Kántori szolgálata Isten dicsőítés volt a lelkek javára, de az egyház liturgikus ünnepében való részvétele és a hívek sorsfordító élethelyzeteiben való közreműködése (esküvő, temetés) egyben Isten szolgálat is volt.

Akik közelebbről ismertük tudjuk, hogy életét sok-sok  megpróbáltatás, küzdelem, szenvedés fonta át, de belső derűjét soha nem veszítette el. Minden nehézség ellenére hűségesen kitartott választott hívatása mellett és alázattal szolgálta az egyházközséget.

(Fotó: 2007. 06. 03.)

Betegsége miatt sajnos közel két éve űr támadt a templom kórusán, de hisszük, hogy a mennyei kórusban tovább énekel.
Pista bácsi nyugodj békében, köszöntsd helyettünk is az odaátiakat, járj közben városunk papjaiért és a hívekért!